Mikor volt utoljára, hogy a reggeli napfelkeltét egy kávé vagy frissítő mellett, nyugodtan és boldogan figyelted?

Amikor nem rohantál, hanem egy kicsit a körülötted lévő világ ébredésére koncentráltál, észrevetted a fák között táncoló szelet, a csiripelő madarakat, az első napsugarakra nyíló virágokat?

Amikor időt szakítottál, hogy egy kicsit magadra is figyelj és észrevedd a benned lévő csendet, ami összhangban volt a környezeteddel?

Rohanó világunkban fontosnak érezzük, hogy néha megálljunk és körbenézzünk. Észrevegyük a hétköznapi csodákat, a nap lágyan simogató melegét vagy éppen az eső ütemes kopogását.

Nem lehet mindig rohanni, mindig a gondjainkba temetkezni, folyton a megoldásokon agyalni. Ha így teszünk, egyszer azon vesszük magunkat, hogy már nem tudjuk, hogy mi van a szeretteinkkel, kapcsolatainkat felemésztették a szürke hétköznapok. Évek teltek el úgy, hogy az élet elment mellettünk, és mi elzárkóztunk.

Küldetésünknek tartjuk, hogy elszemélytelenedett világunkba újra becsempésszük az emberi, személyes kapcsolatokat.